Az egyik legnehezebb kérdés, ami egy átadásnál felmerül: mi legyen azzal a gyerekkel, aki nem dolgozik a cégben. A legtöbb család erre ösztönösen ugyanazt válaszolja, és ugyanaz a kutatás mutatja meg, miért lehet ez pont a rossz válasz.
Bogdány Eszter, Szépfalvi Anita és Balogh Ágnes öt hazai családi kkv utódlási helyzetét dolgozta fel a Vezetéstudományban. Ugyanez a kutatás áll az alapító pénzügyi függéséről és az informalitásról szóló posztjaim mögött is, most a tulajdonosi szerkezet oldaláról nézem.
Az ismerős helyzet
A tanulmány kiindulópontja mindenkinek ismerős lesz: az egyik testvér nem akar részt venni a vállalkozásban, az alapító viszont az igazságosság elve alapján kompenzálni akarja, és tulajdonrészt ad neki. Emberileg teljesen érthető döntés.
A szerzők figyelmeztetése ehhez az, hogy ha a testvérek tulajdonosként bent maradnak a cégben, de a működésben nem vesznek részt, akkor a szavazati jogukkal ne korlátozhassák a vezető testvérüket. A konkrét példájuk kristálytiszta: a vezető beruházni akar, a passzív tulajdonos testvér viszont több osztalékot szeretne.
Az ajánlásuk ebből: érdemes végiggondolni a tulajdonos utódok és a tulajdonos-vezető utódok döntési erejének súlyozását. Az új tulajdonosi szerkezetnek két célt kell egyszerre teljesítenie, biztosítani a vezető tulajdonos döntési lehetőségét, és biztosítani a nem vezető tulajdonosok anyagi részesedését. A jövőbeli konfliktusok szerintük a tulajdonosi arányok pontos meghatározásával és dokumentálásával elkerülhetők.
A kutatás egy másik esetnél a teljesen másik végletet is bemutatja: ott az alapító másik gyermeke hozzájárult a teljes vállalkozási vagyon átruházásához a testvére tulajdonába, mert ő más területen dolgozik, és nem kíván részt venni a cégben.
Két dolog, amit egyetlen szám takar
Itthon az “igazságos = egyenlő” képlet szinte automatikus, és van rá jó okunk. A magyar családi cégek zöménél a cég a család teljes vagyonának a döntő része. Ha az egyik gyerek megkapja a céget és a másik nem kap semmit, az a család szemében nem osztozkodás, hanem kitagadás. Ezért kap a nem dolgozó testvér is egyenlő részt, és ezért van tele a hazai cégjegyzék 50-50-es családi tulajdonszerkezetekkel.
Csakhogy itt két teljesen különböző dolog csúszik egyetlen számba: a vagyon és az irányítás.
Az igazságosság a vagyonra vonatkozik, arra, hogy a testvér ne járjon rosszabbul anyagilag. A tulajdonrész viszont nemcsak vagyon, hanem szavazat is. És a szavazatot senki nem akarta odaadni, az csak vele járt, mint egy fel nem tűnő mellékhatás.
A vita, ami strukturális, nem alkalmi
A következmény tíz évvel később jelentkezik, és pontosan az a vita hozza elő, amit a kutatás megnevez: osztalék vagy beruházás.
Ez nem alkalmi nézeteltérés, hanem strukturális érdekellentét. Aki a cégben dolgozik, annak a cég a jövője, a megélhetése és az életműve, ő visszaforgatna. Aki nem dolgozik benne, annak a cég egy befektetés, amiből hozamot vár, ő kivenne. Mindkettőnek igaza van a saját helyzetéből. Ez nem oldható meg jóindulattal, mert nem jóindulat kérdése.
És itt válik láthatóvá, miért veszélyes a döntést az alapítóra hagyni: ő addigra jellemzően már nincs ott. Amíg él és aktív, ő az arbitrázs, egy mondattal eldönti a vitát, és mindenki elfogadja. Az egyenlő tulajdonrész következménye nem az ő idejében, hanem az utána következő évtizedben mutatkozik meg, amikor a döntőbíró már hiányzik a rendszerből.
Ezt nem a jogász dönti el
Ez a kérdés a négy lépés két pontját érinti, és a kettő időben nagyon távol van egymástól. Ebben van a nehézsége.
A személyes célok összehangolásánál dől el, hogy a nem-utód testvér egyáltalán részt vesz-e a beszélgetésben. Erről külön írtam a testvér kapcsán, akit senki nem kérdezett meg. Itt kell kimondani a kérdést, ami a legtöbb családban ki nem mondva marad: te mit szeretnél kapni, és mit szeretnél eldönteni? Ez a kettő nem ugyanaz, és a legtöbb passzív testvér, ha megkérdezik, csak az elsőre gondol.
A formális átadásnál pedig ez kerül a helyére: milyen tulajdonrészek és irányítási jogok kerülnek át, mely döntések tartoznak a menedzsmenthez és melyek maradnak tulajdonosi hatáskörben. Itt a magyar jog egyébként bőven ad eszközt, mert a tulajdonrész és a szavazati arány nem feltétlenül kell hogy egybeessen, és bizonyos döntésekhez lehet minősített többséget kötni.
Nálunk a munkáért járó ellenértéket és a tulajdonból fakadó vagyont szétválasztottuk, de ezt a logikát csak a folyamat közepén tettük explicitté, nem az elején. Utólag ezt tartom a legfontosabb tanulságnak: ez a szétválasztás nem jogi feladat, hanem családi beszélgetés. A jogász csak leírja azt, amiben már megegyeztetek.
Nálatok van olyan tulajdonos, aki nem dolgozik a cégben, és tisztázva van-e, mit dönt el és mit nem?
Forrás: Bogdány Eszter – Szépfalvi Anita – Balogh Ágnes: “Hogyan tovább családi vállalkozások? Családi vállalkozások utódlási jellemzői és nehézségei”, Vezetéstudomány / Budapest Management Review, L. évf. 2019/2. szám, DOI: 10.14267/VEZTUD.2019.02.06.