Néha egy szakcikk mellékesen odavetett mondata többet mond, mint a fő eredménye. Egy módszertani áttekintés olvasása közben akadt meg a szemem egy ilyenen, és azóta sem hagy nyugodni.
Csákné Filep Judit és Radácsi László 2021-es tanulmánya a Közgazdasági Szemlében nem cégfelmérés, hanem célzott szakirodalom-kutatás. Azt vizsgálja, hogyan kutatják a világban a családi vállalkozásokat hosszú időtávon, és mit tud, illetve mit nem tud megragadni az egyes módszertan. A kiindulópontjuk az, hogy a családi cégek egyedisége keresztmetszeti, egyszeri kérdőívekkel alig mérhető, mert az olyan jelenségek, mint az irányítás vagy az utódlás, évek alatt bontakoznak ki.
Amit csak beszélgetéssel lehet megérteni
Az eredményeik ezt vissza is igazolják. A hosszú távú kutatások többsége általában kvantitatív, számokra épül. Az utódlás témakörében viszont fordítva: a mintába került 9 tanulmányból 6 volt kvalitatív, tehát interjús, esettanulmányos.
Az indoklásuk a tanulmány legfontosabb mondata. A családi cégek működésének számos sajátossága, a szerzők explicit felsorolása szerint a generációs konfliktusok, a testvérviszályok és a válás, kizárólag kvalitatív eszközökkel értelmezhető. Nincs az a kérdőív, ami ezeket megfogja.
Ez önmagában is fontos állítás: a családi cég legkockázatosabb részét nem lehet mérőszámmal lefedni, csak beszélgetéssel.
És mégis ő az, aki kimarad
Itt jön a lábjegyzet, ami miatt írok.
A szerzők a kvalitatív kutatások értékcsökkentő tényezői között sorolják fel azt az esetet, amikor kulcsérintettek maradnak ki az interjúalanyok közül. A példájuk egy 2019-es, vállalkozói identitást vizsgáló kutatás, ahol nem sikerült interjút készíteni az utód testvérével, “habár véleménye nagyon fontos lett volna” a téma átfogó vizsgálatához.
Vagyis ugyanabban a tanulmányban áll a két állítás: hogy a testvérviszályt csak beszélgetéssel lehet megérteni, és hogy a testvérrel épp nem sikerült beszélni. A szakma tudja, hogy a nem-utód testvér véleménye a kulcs, és rendszeresen mégsem jut el hozzá.
Miért? Mert a nem-utód testvért nehéz elérni. Nincs céges e-mail-címe, nincs titkárnője, nincs formális szerepe a folyamatban. Egy kutató számára ez logisztikai akadály.
Egy családban viszont ugyanez a “nincs formális szerepe” nem akadály, hanem maga a probléma.
Aki nem ül az asztalnál, az máshol dönt
Az átadásról szóló beszélgetés szinte mindig kétszereplős: az alapító és az, aki átveszi. A mi esetünkben hárman voltunk érintettek, édesapánk, a testvérem és én. De sok családban négyen, öten, hatan vannak, és nem mindenki lesz operatív vezető.
Aki nem ül a tárgyalóasztalnál, az nem is mondhat nemet. Attól még van elvárása, félelme és sérelme, és a döntését ő is meghozza, csak nem ott és nem akkor, ahol számítanánk rá. Hanem egy karácsonyi vacsorán, öt évvel később, amikor kiderül, hogy végig másképp képzelte.
A négy lépés első lépése, a személyes célok összehangolása, nálunk alapból az érintettek körének kijelöléséről szólt, és utólag azt gondolom, ez a legkönnyebben elrontható pont az egész folyamatban. Nem azért, mert nehéz, hanem mert kényelmetlen. Sokkal egyszerűbb kettesben leülni azzal, akivel amúgy is egyetértesz.
Ha most kezdeném újra, korábban és tudatosabban beszélnék arról, ki NEM veszi át a céget, és mit jelent ez rá nézve. Nem a folyamat közepén, ahogy nálunk történt, hanem az elején, mert a hallgatása később mérgezővé válhat. Ennek a beszélgetésnek a konkrét, tulajdonosi következményeiről külön írtam: az egyenlő tulajdonrész, ami később blokkol.
Nálatok hányan érintettek a döntésben, és mindenkivel beszéltetek már róla, vagy csak azzal, aki a vezetői székbe kerül?
Forrás: Csákné Filep Judit – Radácsi László: “Családivállalkozás-kutatás longitudinális megközelítésben. Egy célzott szakirodalom-kutatás eredményei”, Közgazdasági Szemle, LXVIII. évf. különszám, 2021, 108-125. o.