Amikor a négy lépésemről beszélek, mindig hozzáteszem: egy jól menedzselt átadás 3-5 évig is eltarthat. Ezt sokan hosszúnak találják. Ezért lepődtem meg, amikor egy hazai, generációváltásra szakosodott tanácsadó cég vezetőjétől egészen más időtávot olvastam.
Laczkó Péter, a Lawrence & Bennet Zrt. vezérigazgatója szerint egy átadási folyamat jellemzően 1-1,5 évig tart, amely alatt a leköszönő generáció fokozatosan tanácsadói szerepbe húzódik vissza. Ez az egyetlen poszt a sorozatban, ami nem kutatásra épül, hanem szakértői állásfoglalásra, és ezt jelzem, mert más súlyú.
Melyikünknek van igaza?
Szerintem mindkettőnknek, csak más kérdésre válaszolunk.
Ha a kérdés az, hogy mennyi idő alatt lehet jogilag, formálisan lezárni egy átadást, vagyis a tulajdont, a szerződéseket és a vezetői címet, akkor az 1-1,5 év teljesen reális. A saját negyedik lépésünk nálunk is nagyjából ennyi ideig tartott: az első tanácsadói workshoptól az utolsó aláírásig majdnem egy év.
Ha viszont a kérdés az, hogy mennyi idő alatt épül fel az a bizalom és döntési gyakorlat, ami nélkül a formális átadás csak porhintés, akkor ehhez nálunk 3-5 évre volt szükség. Ebből 2-3 év csak a közös vezetői tanulásra ment el.
Ugyanaz a szó, két különböző folyamat.
A csapda a rövidebb útban
Ha valaki csak a jogi-formális szakaszt tekinti “az átadásnak”, könnyen abba a helyzetbe kerül, hogy az utód papíron már vezető, de a szervezet, a partnerek és gyakran ő maga sem érzi késznek magát.
Ez egy elhúzódó, egészségtelen félállapot: a cím megvan, a tényleges tekintély nincs. És ilyenkor a szervezet automatikusan visszahívja az alapítót minden fontosabb döntéshez, nem rosszindulatból, hanem mert megszokásból hozzá fordul, és mert nála van a válasz. Az alapító pedig nem tud nemet mondani, hiszen ott van, és tudja a választ.
Ettől óvott meg minket a harmadik lépés, a valódi döntési jogkörök fokozatos, de tudatos átadása. Nálunk ez a leghosszabb szakasz, és nem véletlenül: itt derül ki, hogy az utód döntései megállnak-e a saját lábukon. Ha ez az idő nincs meg, a formális átadás nem lezárja a folyamatot, hanem elfedi, hogy még el sem kezdődött.
Amiben viszont teljesen egyetértek a rövidebb modellel: a leköszönő generáció tanácsadói szerepe nem udvariassági gesztus, hanem a folyamat része. Ezt érdemes a formális átadásnál konkrétan rögzíteni, vagyis hogy milyen kérdésekben marad beleszólása az alapítónak, és milyenekben nem.
A szám, ami mellett ez a vita lényegtelen
Ugyanez a forrás közöl egy másik adatot is, ami őszintén szólva fontosabb, mint az egész időtáv-kérdés: a hazai családi cégtulajdonosok 66%-ának egyáltalán nincs semmilyen stratégiája a pozíciója átadására, sem írásos, sem informális. A nemzetközi összehasonlítás sem szebb: a hivatkozott felmérés szerint a családi cégek kevesebb mint egyharmada éli túl az első, 10-15%-uk a második, és mindössze 3,5%-uk a harmadik generációváltást.
Ha a tulajdonosok kétharmadának semmilyen terve nincs, akkor a legtöbb magyar cégnél nem az a kérdés, hogy másfél vagy öt évet tervezzenek, hanem hogy terveznek-e egyáltalán bármit. Az időtáv-vita azoknak szól, akik már elindultak.
Sőt, van ennek egy kellemetlen mellékhatása is. Az időtávról szóló vita önmagában is lehet halasztási eszköz. Amíg arról beszélgetünk, jó-e a másfél éves vagy az ötéves modell, addig úgy tűnik, komolyan foglalkozunk a témával, pedig egyetlen döntés sem született.
Ti mennyi időt szántatok (vagy szántok majd) az átadásra, és ez az idő inkább a jogi lezárásról szól, vagy a bizalom felépítéséről is?
Forrás: Laczkó Péter (Lawrence & Bennet Zrt.) nyilatkozata, idézi: Világgazdaság, “A családi vállalkozások kétharmadának komoly kihívást jelent a generációváltás”, 2024. május, az American Family Business Consulting Group 2015-ös nemzetközi felmérésére hivatkozva.